Immár több mint nyolc éve foglalkozom (ha lehet így mondani) az átlagnál többet és mélyebben József Attila életével, illetve költészetével. Meglehet, bizonyos értelemben az általános iskolában kötelezően megtanulandó Levegőt! is ámulatba ejtett már (különösen a kezdő sorpár fogott meg, ahogy rögtön versének létjogosultságát magyarázza), elevenen él bennem az emlék, milyen jót szórakoztunk társaimmal a hátsó padban a Karóval jöttél többértelmű sorain. Nem értettünk belőle egy mukkot sem.
Aztán középiskolában előbb a Tiszta szívvel tisztasága ragadott magával, majd a Szabad ötletek keletkezés-történetének ismerete késztetett arra, hogy felkeressem az iskolai könyvtárat. Cseppet sem túlzok, ha azt mondom, lebilincselt. Utána már persze szépen sorra jött a többi magától: a semmi ágán ülő s hangtalan vacogó szív, az alvadt vérdarabként hulló szavak, a Dunán úszó dinnyehéj (esküszöm, mindig látom, mikor arra járok), a harminchat fokos láz. Soha nem olvastam korábban ehhez hasonlókat. Már ekkor azt lehetett mondani, hogy egy átlag diáknál többet érdeklődtem Attila és versei iránt, de az igazi rajongás később kezdődött: 2003-ban, már elsőéves egyetemistaként kértem tanácsot volt gimnáziumi irodalom tanáromtól (máig áhítattal ejtem a nevét ki), hogy ismerve lelkiállapotomat milyen olvasnivalót ajánl. Azt mondta, általában József Attilát szokott ilyenkor tiniknek javasolni. És akkor én tanácsát megfogadva nem csak az Összesnek álltam neki, hanem József Jolán,  a költőről írott életrajzi könyvének és a (rám legnagyobb hatással lévő) Flóra-könyvnek is. Majd így tovább, szépen sorban mindennek, ami vele kapcsolatos. Szomjamat oltottam. Aztán a hobbi és az iskola Bókay tanár úr szemináriumán találkozott egymással, és a fura szenvedély bizonyos értelemben munkává vált, legalábbis a diplomámhoz elengedhetetlenné. Később persze a lelkesedés gyakran leült, kisebb-nagyobb megszakítások voltak (Isten látja lelkem, sokszor önhibámon kívül), de érdeklődésem máig tart.
A blog indításának több oka (s célja) van: egyfelől nem igazán találok társaságot, amellyel megoszthatnám gondolataimat (vagyis csupán kifejezés-igényemnek teszek eleget); másfelől (nem titkolom) rendszerességre akarom magam szoktatni, hogy ha esetleg a lustaság vagy az ábránd réme fenyegetne, álljon itt előttem mint valami memento, hogy olvasnom, írnom kell. Fölróttam  a kapufélfámra, hogy el ne felejtsem.
Meg aztán hátha kisül belőle valami jó dolog...
Szóval egyetemen előbb a Szabad ötletekről írtam egy dolgozatot "Pszichoanalízis és posztstrukturalista irodalomelméletek" órára, majd két féléven keresztül voltam (néhol irritálóan aktív) résztvevője Bókay tanár úr József Attila szemináriumainak. Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom átpréselni a tanszéken, hogy én a Barcából vagy a Led Zeppelinből szeretném a szakdolgozatomat írni, mikor megkérdezte, van-e kedvem komolyabban foglalkozni József Attilával. Volt. (Óriási megtiszteltetésnek vettem.) Aztán a heti beadandókon kívül csak egy tanulmányszerűséggel álltam elő, melyben a kései versek során egyre gyakrabban előforduló bűn motívumát követtem végig, kitérve az összegyúrt apaisten-kép fenyegető tekintetére, azon kívül semmi. Noha tényleg rengeteg minden hátráltatott, szégyellem a dolgot. Igaz, bizonyos időközönként olvastam azért róla, tőle ezt-azt, meg persze agyaltam is a versein néha, érdemi munkának nem nevezném az egészet. Hanem most, úgy érzem elegendő munícióval, elszántsággal, és talán tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy megírjam a dolgozatot (mely talán később annak keretein túlmutat). Elképzelésem persze van az egészről, hogy mit kéne belevenni, s miként, hogyan kellene azt felépíteni, de még mindig nagyon sok részlet hiányzik, meg az a bizonyos plusz is, amivel úgy érezném, valami nagyon újat, valami nagyon nagyot mondtam.
Egyébként amolyan klasszikus irodalomtörténész-hozzáállás jellemez leginkább, enyhe fogékonysággal a pszichoanalitikus elméletek iránt, megspékelve egy kis perverzen avítt pozitivista szemlélettel, tudniillik szentül hiszem, hogy az életrajzi dolgok találkozása a művekkel, vagy akár csak egy-egy költői képpel baromi érdekes tud lenni. Valami ilyesmire lehet tehát számítani. Ez lesz a "műhely".

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.