"Nincsen apám,... se istenem..."

„Mi bűnöm van, ha van?”

A József Attila költészetét kutatók, illetve elemzők szinte kivétel nélkül kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az életműben idővel egyre gyakrabban előforduló bűn-büntetés-bűntudat motívumoknak. E kérdéskör előbukkanására többen többféle magyarázattal szolgálnak, és bár megközelítőleg meg lehetne vizsgálni ezek pszichológiai motivációit, érdekesebb azonban nyomon követni e motívum végigvonulását az életművön, kifejezetten a kései költeményekre fókuszálva, s megvizsgálni, hogyan lesz belőlük versszervező erő.

Az irodalmárok többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy József Attila kései költészetét nagyjából 1935-től számíthatjuk. Lengyel András is erről ír tanulmányában, melyben József Attila egy Babitshoz írott levelére hivatkozik: „Az a különös dolog történt, azaz történik velem, hogy a saját szemem láttára átalakulok, s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni.”

Tény, hogy a bűn, illetve a bűn jelentésének holdudvarába tartozó egyéb fogalmak (például büntetés, bűntudat, ártatlanság) bár már korábban is előfordultak verseiben, közel sem olyan súllyal, és nem is egészen olyan értelemben, mint a ’35 után írottakban. A bűn ekkor még nem jelent számára központi témát, teljesen esetlegesen fordul elő. Kései költeményeiben azonban ez lesz az egyik (ha nem a) legfőbb mozgatórugó- természetesen az anya és a szerelem összegubancolódott motívumszálai mellett.

Ha jobban szemügyre vesszük, mi a közös ezekben a művekben (A bűn, Én nem tudtam, Mint gyermek, Kiáltozás, Nem emel föl, Bukj föl az árból, Tudod, hogy nincs bocsánat), azt vesszük észre, hogy legtöbbjükben felbukkan egy olyan autoriter alak, aki a költői én fölött áll. Ez az alak azonban a verseknek nem aktív szereplője, sőt gyakran éppen csak a hiánya érhető tetten, de amennyiben jelen is van, olyankor is csupán passzív, a költő vergődését tétlenül szemlélő valaki. Ez a valaki pedig leggyakrabban a költő életéből oly égetően hiányzó apafigura, amely nem egy esetben összeforr a földi világ felett álló Isten képével, aki a keresztyéni bűnértelmezés szerint jogosult arra, hogy cselekedeteik alapján az embereket megítélje, és bűnbánat esetén azokat megbocsássa. Így működik tehát a feloldozás: a bűnös őszinte bűnbánat után ítéltetik meg, s nyer büntetést, mely alapfeltétele a bűnbocsánatnak ("Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán"). Ezen vallásfilozófiai tétel ismerete nélkülözhetetlen a motívum kibontásához

Jól látható, hogy a versekben előforduló passzív személyek nem nyújthatnak feloldozást a bűn súlya alatt roskadó léleknek, hiszen ahhoz az ő aktív szerepvállalásukra is szükség lenne. A költő logikája azonban gyakran nehezen követhető. Nem csupán a büntetés hiánya teszi lehetetlenné a feloldozást, de maga a bűn ténye is megkérdőjeleződik. Pontosabban a ténye nem, csupán mibenléte: „Mi bűnöm van, ha van?”

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ahányszor előfordul a motívum, mindig felsejlik a háttérben az apa vagy az Isten képe, azt viszont igen, hogy ezen alakok képe szinte mániákusan összekapcsolódott a gyötrő bűntudat érzésével. A freudi pszichoanalízis oly módon osztotta fel a személyiséget, hogy az énre hat a szülők s a társadalom, valamint adott esetben a vallás felől érkező elvárásokból összegyúrt valami, melyet az én beépíti saját személyiségébe (vagyis a lelkiismeret vadhajtása). Ezt a valamit nevezzük felettes énnek, ez szorongásaink melegágya.

Nehéz lenne állást foglalni abban a kérdésben, hogy József Attila vajon hívő volt-e vagy sem. Teljes biztonsággal nem lehet állítani sem azt, hogy hitt Istenben, sem annak ellenkezőjét. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a kérdés erőteljesen foglalkoztatta, s kései műveiben mind rendszeresebben visszatér ehhez a témához. Életrajzából kiindulva tudhatjuk, hogy az apa személyének hiánya erőteljesen rányomta bélyegét életére, s így közvetlen módon költészetére is. Az elvárásokból összeálló felettes én fő összetevői közül tehát az apa teljes egészében hiányzott, az isteni jelenlétet pedig egyáltalán nem lehet igazolni. Ezek tudatosítása nélkül sem foghatunk hozzá sikeresen a bűn motívum kibontásához és végigkövetéséhez.

Az apa és az Isten alak „felsőbbrendűségéből”, vagyis a költői én felett elhelyezkedő pozíciójából adódik a költőé is: az alacsonyabbrendűség, az „alul levés”. Ez a pozíció jól nyomon követhető, ha megfigyeljük a tekintet irányát: mindig alulról szegeződik fölfelé, mintha a lírai szem valami felsőbb hatalom, oltalom, egyfajta égi ítélőszék után kutatna. Én magam is innen, alulról tekintek majd fölfelé legközelebb, és picit közelebbről is megvizsgálom ezt a gyermek pózt, hátha észreveszünk onnan, abból a szemszögből valami érdekeset, mely máshonnan nézve amúgy szemünk elől rejtve maradna...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.