Első bejegyzésemben azt ígértem, ez lesz a szakdolgozatom műhelye- ezt nem úgy értettem, hogy csupán a dolgozat szövegének terebélyesedését lehet majd itt nyomon követni (sőt, azt annyira nem is), hanem hogy pusztán attól, hogy napról napra foglalkozom a legérintettebb művekkel és a legizgalmasabb kérdésekkel, a fejben kavargó sok-sok gondolat idővel szépen megérik, maga a dolgozat pedig gondos munkával szép kerek egésszé csiszolódik. Műhelytitok címszó alatt egy amolyan "metaszintet" képzeltem el, írást az írásról. "Metaírást", mondjuk. Láthatóvá kívánom tenni ezt a folyamatot- vagyis arról írok majd, hogy milyen elvek vezérelnek, hogyan kívánom felépíteni az egészet, mit tartok leginkább szem előtt, és hogy egyáltalán mire is lehet itt számítani. Nem csináltam még ilyet korábban, de (avagy már csak éppen ezért is- legalábbis számomra) szerintem érdekes lesz majd a jövőben visszaolvasni.
Hogy hogyan is kellene elkészíteni, arról természetesen legtöbbet a tanáraimtól tanultam, illetve megkerülhetetlen iránymutatásokkal látott el az egyik legjobb tollú magyar blogger, Rizla is. Egyik alap kikötése, mondhatni írói hitvallása (egyébként teljesen nyilvánvalóan) az eredetiség. Hogy olyat mondjak, amit más még nem mondott (ennek legékesebb bizonyítéka, ha egy adott gondolatot még nem olvastam, nem hallottam korábban sehol), vagy nem tudja úgy mondani, ahogy én. Szerencsére sok ilyen van. A legfőbb vezérelvem azonban, hogy mindez kikívánkozik belőlem.
És akkor kicsit a kivitelezésről: mindenek előtt kell, hogy legyen valamiféle koncepció. Egy váz, amire fel lehet majd húzni az egészet. Egy olyan lukacsos valami, aminek hézagait betömködve készül el maga az alkotás. Egy skicc, amit szépen (vonaltól vonalig) kiszínezhetek. Jelentem, az nagyjából megvan, jóllehet, éppen zajló folyamatról van szó, így mindég fenntartom magamnak a változtatás jogát.
Aztán teret kell adni az improvizatív ötletelésnek. Ez talán a alkotói munka legélvezetesebb, legizgalmasabb része, hiszen mikor belekezd, még nem tudhatja az ember, hogy mi sül ki belőle. Megvannak a módszereim. Az előttünk lévő szöveg maga a vizsgálat tárgya, az irodalmár elengedhetetlen munkaeszköze, mint a kovácsnak a vas, vagy a sebésznek az emberi test. Ha van hangzó verzió, az jó: eleve egy értelmezési lehetőséget kínál, emellett segít elmélyíteni a gondolatokat, méghozzá úgy, hogy nem köti le közben a szemet- vagyis a vers hallgatása közben lehet egyéb tennivalóinkat is intézni. Ennek gyakorlati megvalósulása úgy néz ki, hogy jegyzetelek: előbb tollal, papírral, akár csak vázlatosan, hívószavakkal, majd a verseknek megnyitott külön file-okban, laptopon, már mondatokat alkotva. Elsődleges célom, hogy rámutassak olyan dolgokra, melyeket mások egyszerűen nem vesznek észre, holott szépek vagy érdekesek vagy csak zseniálisan jók. Mert én az a gyermek vagyok, aki nemcsak leguggol a bogár fölé, hogy közelebbről lássa, de fel is fordítja, piszkálja, hogy minden ízében jól megvizsgálja. Tényleg nem tehetek róla, hogy mindig mindent analizálok. Ezt követi a gondolat formába öntése- a megfogalmazás. Aztán jöhet a csinosítás, a csiszolás, a szerkesztés. Cifra kis láncolatokat alkotni az ötletekből, hogy a gondolatok fel legyenek fűzve egy bizonyos szálra, ne csak úgy lógjanak a levegőben. Hogy legyen az egésznek eleje meg vége, egyáltalán, nézzen ki valahogy.
Mely szempontokat tartom elsődlegesnek egy vers közelebbi vizsgálatánál? Arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy hogyan, mitől "működik" egyik-másik. Vagyis mitől hat. Igen, erre vagyok leginkább kíváncsi. Miért olvassuk, mitől érezzük adott esetben, hogy "nagy versről" van szó? Hogy hogyan építi fel József Attila önmagát, a verset, magát a versekben, és hogy hogyan írja bele életművébe magát a halálát? Mert felépíti, megszerkeszti azt is. A nyelvi bravúrok, a költői képek, a rejtett (vagyis inkább csak nehezen észrevehető) utalások hogyan "lökik" előbbre a művet, mivel igyekszik (és sikerül neki) hatást elérnie az olvasóban? Ez a nagy kérdés.
Úgy gondolom, József Attila költészete elsősorban hiányai felől közelíthető (és érthető) meg legkönnyebben. Itt érhető tetten:

"Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm."

A húsz évesen megírt (szinte születésekor legendássá vált- bizonyos nagy gondolkodók a modern magyar irodalom születését innen számítják) Tiszta szívvel első strófájából gyakorlatilag kései költészetének fő mozgatórugói olvashatók ki:

"... apám, ... anyám,
... istenem, ...
... bölcsőm, ... szemfedőm,
... csókom, ... szeretőm."

Mindez a létige nyolcszori tagadásával lesz teljes: Nincsen, majd se hétszer (remegő hanggal merem megemlíteni, hogy talán az utolsó két sor felcserélése szerencsésebb lett volna- valahogy a szemfedőm jobb strófazáró-szónak tűnik.) A kiteljesedett, boldog életet, az érett férfivá válást ellehetetlenítő hiányok ezek (Légy, ami lennél: férfi). Efelől lehet leginkább megközelíteni a kései költeményeket, ráadásul ezek összemosása frappáns motívum-párok alkotására teremt lehetőséget, melyek a pszichoanalízis szókincstárából kölcsönzött szavakkal szépen leírhatók és végigkövethetők. Ha pozitivista szemüvegen át is (vagyis az árvaságát, szerelmi életét, betegségét és öngyilkosságának tényét ismerve) szemlélődünk, talán még érdekesebb dolgokra döbbenünk rá.

APA - ISTEN (bűn- félelem, szorongás, superego)
MAMA-SZERETŐ KEDVES (esetünkben: EDIT) (csalás- fájdalom, ödipális komplexus, libidó)

És minden szinten az eltaszítás, ellökés, elhagyás, verés. A szabályos háromszög alsó csúcsán pedig a GYERMEK (regresszió), kiemelt jelentőségű, gyakran visszatérő motívum, kulcsszava a játék (vö.: Bókay). Meg a járás-, látás-, beszédre való képtelenség. Csüggés. Végül az életmű koronadíszei, a leszámolás-, vagy létösszegző versek (Németh G. szerint önmegszólítók.) A végső kulcsszó a HALÁL (thanatos): minden motívum-láncolat, végső következtetés idefut: a pihe-puha álmot ígérő párnához. Elhullás, elmúlás, ősz, tél, sír, csend, síri csend.

A verseket teljesen átható, már-már rémisztően fagyos, kegyetlen szigorú vaslogikától (kulcsszavak: tisztaság, gyémánt, gyöngy, víz, elme, világosság) lesz igazán borzasztó a történet, mert nagyon hihető, ahogy mondja. Hisz' logikus, mondhatni már-már magától értetődő. Hogy hogyan jut el a szeretetlenségtől idáig, erre  fogok még különösen odafigyelni, mert ez (ti. a szeretetlenség) volt végső soron a legfőbb gondja. Hogy senki más nem látta, milyen jó, hogy él- holott mérhetetlenül áhítozott rá...
Végezetül a tervezett stílusról: mindenképpen szeretném, hogy őszinte legyen, a sajátom, tényleg belőlem fakadjon. Legyen olyan, mint én: szellemes és értelmes, izgalmas és érdekes, mindenekelőtt pedig igaz.
Mondom, valami ilyesmire kell majd számítani.

"magamnak"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.