A recepcióesztétika a konstruktivizmus utáni irodalomelmélet legjelentősebb irányzata a dekonstrukció mellett. Megközelítésmódjának újszerűsége a szerzőt és a keletkezés körülményeit, valamint a szerzői szándékot érdeklődésének középpontjába állító pozitivista, valamint a mű rögzített, önmagában adott jelentését feltételező és vizsgáló strukturalista elméletekhez képest abban rejlik, hogy a mű és az olvasó kapcsolatára összpontosítja figyelmét, melyet lényegében párbeszédként értelmez. A befogadó nem passzív résztvevője ennek a folyamatnak, hanem a jelentésadás aktív alanya, aki nem arra a kérdésre igyekszik válaszolni, hogy "Mit mond a szöveg?", hanem a "Mit mond nekem a szöveg?" sőt a "Mit mondok a szövegnek én?" kérdésekre. A hagyományos pszichoanalitikus irodalomkritika korábban elvétette az elemzés tárgyát: a szöveg helyett valós vagy fiktív személyek tudattalanját vizsgálta. Shoshana Felman és Jacques Lacan Poe-elemzése azonban egy új lehetséges irányt mutatott meg: nem arra választ adni, hogy mi készteti a költőt írásra, hanem arra, hogy mi késztet minket arra, hogy olvassuk. Emellett azt hangsúlyozzák mindketten, hogy a tudattalan nem elrejtett, hanem számos (retorikai) eltoláson keresztül ugyan, de a nyelvben, a felszíni szerkezetben van jelen.

 Vasárnap este 3/4 9-kor

Foglalat:

az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert  ő egy mással is helyettesithető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az  ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl  őt,  ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent - 2 évet vesztene.

"Nincsen apám,... se istenem..."

„Mi bűnöm van, ha van?”

A József Attila költészetét kutatók, illetve elemzők szinte kivétel nélkül kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az életműben idővel egyre gyakrabban előforduló bűn-büntetés-bűntudat motívumoknak. E kérdéskör előbukkanására többen többféle magyarázattal szolgálnak, és bár megközelítőleg meg lehetne vizsgálni ezek pszichológiai motivációit, érdekesebb azonban nyomon követni e motívum végigvonulását az életművön, kifejezetten a kései költeményekre fókuszálva, s megvizsgálni, hogyan lesz belőlük versszervező erő.

Első bejegyzésemben azt ígértem, ez lesz a szakdolgozatom műhelye- ezt nem úgy értettem, hogy csupán a dolgozat szövegének terebélyesedését lehet majd itt nyomon követni (sőt, azt annyira nem is), hanem hogy pusztán attól, hogy napról napra foglalkozom a legérintettebb művekkel és a legizgalmasabb kérdésekkel, a fejben kavargó sok-sok gondolat idővel szépen megérik, maga a dolgozat pedig gondos munkával szép kerek egésszé csiszolódik. Műhelytitok címszó alatt egy amolyan "metaszintet" képzeltem el, írást az írásról. "Metaírást", mondjuk. Láthatóvá kívánom tenni ezt a folyamatot- vagyis arról írok majd, hogy milyen elvek vezérelnek, hogyan kívánom felépíteni az egészet, mit tartok leginkább szem előtt, és hogy egyáltalán mire is lehet itt számítani. Nem csináltam még ilyet korábban, de (avagy már csak éppen ezért is- legalábbis számomra) szerintem érdekes lesz majd a jövőben visszaolvasni.

„Minden halandó. Az öröklét csak az anyáknak adatott meg. S mikor már az anyák nincsenek az élők sorában, oly emléket hagynak maguk után, melyet még senki sem mert meggyalázni.” (Iszaak Babel: Rabbi)

József Attila (az árván maradt) alaposan félrevezeti olvasóját versének címével: Kései sirató. Egy megkésett jeremiádszerű siratóéneket várunk, amelyben a halott és a költő fiktív párbeszéde hallható, ám ehelyett megkapjuk a magyar irodalom talán legkegyetlenebb monológját- s egyben legőszintébb számonkérését, melyet egy gyermek az anyjára zúdíthat.

Amolyan bevezetésképpen a kései költeményekbe nézzünk most meg egy igazi "nagy művet", a Kész a leltár című, 1936 végén írott létösszegző verset. Ilyen típusú verseket jellemzően életük alkonyán írnak legtöbben, valamint a krisztusi korba lépve, mikor az ember végleg felnő, s a benne élő gyermek örök álomra szenderül. József Attilánál ez a két kor egy időbe esett: verseinek keletkezésekor még senki nem tudhatta, hogy ezek lesznek „kései versei”. Hogy mi vezette arra, hogy leltárt készítsen, nehéz megmondani. Egyfelől szükség volt még pár versre készülő Nagyon fáj kötetéhez, másfelől mintha már ezzel is készült volna az elszámolásra, arra, mellyel Istenének tartozik. Az utolsó versek nyílegyenesen halálba futó szálai valahonnan innen erednek, vagy legalábbis "átfutnak" a Kész a leltáron.