A recepcióesztétika a konstruktivizmus utáni irodalomelmélet legjelentősebb irányzata a dekonstrukció mellett. Megközelítésmódjának újszerűsége a szerzőt és a keletkezés körülményeit, valamint a szerzői szándékot érdeklődésének középpontjába állító pozitivista, valamint a mű rögzített, önmagában adott jelentését feltételező és vizsgáló strukturalista elméletekhez képest abban rejlik, hogy a mű és az olvasó kapcsolatára összpontosítja figyelmét, melyet lényegében párbeszédként értelmez. A befogadó nem passzív résztvevője ennek a folyamatnak, hanem a jelentésadás aktív alanya, aki nem arra a kérdésre igyekszik válaszolni, hogy "Mit mond a szöveg?", hanem a "Mit mond nekem a szöveg?" sőt a "Mit mondok a szövegnek én?" kérdésekre. A hagyományos pszichoanalitikus irodalomkritika korábban elvétette az elemzés tárgyát: a szöveg helyett valós vagy fiktív személyek tudattalanját vizsgálta. Shoshana Felman és Jacques Lacan Poe-elemzése azonban egy új lehetséges irányt mutatott meg: nem arra választ adni, hogy mi készteti a költőt írásra, hanem arra, hogy mi késztet minket arra, hogy olvassuk. Emellett azt hangsúlyozzák mindketten, hogy a tudattalan nem elrejtett, hanem számos (retorikai) eltoláson keresztül ugyan, de a nyelvben, a felszíni szerkezetben van jelen.
Freud bizonyíthatóan a festmények eredetiségének megállapíthatóságára módszert kidolgozó Morellitől vette pszichoanalízisének ötletét, tudniillik hogy a figyelmet a lényeges dolgokról az apró részletekre kell terelni (pl. elszólásokra, asszociációkra). Az asszociációkat megfigyelő elméletek azon az elképzelésen alapultak, hogy az embereknek valamivel kapcsolatos gondolatai, képzetei, érzelmei nem véletlenszerűen, spontánul és előzmények nélkül jelentkeznek, hanem belső lelki összefüggéseiknek, elrendezettségüknek megfelelően, így az eszme- (vagy képzet-) társítások (asszociációk) során feltárul az egyén lelkivilága. Jung és tanítványai főleg az irányított eszmetársítással kísérleteztek, Freud a szabad asszociáció módszerét dolgozta ki és alkalmazta.

Rapaport Sámuel javaslatára, Gyömrői Edit kérésére készített József Attila ilyen szabad asszociációs írást, a pszichoanalitikus kezelés részeként. 1936. május 22-én nyolc perccel dél előtt kuporodott le törzshelyének, a Japán kávéháznak egyik asztalához, és látott neki a maga gondosságával a "gondolkodás nélküli" íráshoz. Rövidebb megszakításokkal (mikor is barátai léptek oda asztalához) késő délutánig folytatta az írást, majd két nappal később, vasárnap este Korong utcai lakásán, a "második ülés" alkalmával fejezte be. Mindezek végeztével háromnegyed kilenc körül írta meg hozzá a megrendítő foglalatot.

Ahogy kinyitjuk a Szabad ötletek jegyzékét, József Attila is úgy nyílik meg előttünk: mint egy lábait szétterpesztő nő.

„ha nő lennék kurva lennék
ingyen”

Egészséges lelkületű olvasót (vagy szeretőt) a félig nyitott könyvek (hölgyek) titokzatossága hozza lázba, a beteljesülés késleltetése, a comb megvillanása egy szoknya résén keresztül. Jelen esetben viszont egy teljesen nyitott művel, illetve egy "önmagába teljesen beengedő” íróval van dolgunk, amely így válik a szeretetet pénzért áruba bocsátó nőhöz hasonlatossá. Pironkodva, szégyenérzettel (hunyorítva) olvassuk, de szégyenérzetünket saját perverziónk szüli: az a fajta kéjes öröm, melyet az olvasás (mint másba történő behatolás) mámoros élménye nyújt (vö.: Roland Barthes: A szöveg öröme, ill. Peter Brooks: A pszichoanalitikus kritika eszméje).
A Szabad-ötletek jegyzékével kapcsolatban számos kérdés felvetődött már, melyekre minden értelmező kidolgozta saját válaszát. Hogy „Ki az író?”, azt betéve tudjuk. A József Attiláról és életéről szóló írásoknak se szeri, se száma. Leveleiről, könyvtáráról, betegségeiről, szerelmeiről, öngyilkosságáról, de még génjeiről is sok mindent leírtak már életrajzírói. A „Ki az elbeszélő?” kérdés már kissé problematikusabbnak tűnik. Bókay Antal szerint a szöveg nem narratíva, hanem egy „belső írás” kitüremkedése: aki beszél, az nem tudja magáról, hogy ő ki. Szabadon helyettesíthető, illetve csak relációi vannak- olyan, mint az iksz: az ismeretlen az egyenletben. Maga a költő így írt erről egyik Rapaporthoz írott levelében: „érdekesnek találom őket [ti. a Szabad-ötleteket] és olyannak, mintha egy idegen beszélne rólam.” Vagyis skizoid módon eltávolítja magától József Attila saját tudattalanjának önkéntelen (öntudatlan) megnyilvánulásait. Varga Zoltán azt írja tanulmányában, hogy itt „a nyelv beszél”. Hogy kinek szánta, azt is többen többféleképpen válaszolják meg.

„kinek is irom én ezt
magamnak” - írja maga a költő.

Varga az imént említett tanulmányában azt írja: „A szöveg többször is utal lehetséges olvasókra, elsősorban Gyömrői Editre, de másokra is. Jellemzésük legtöbbször negatív, s a szöveg borúlátóan ítéli meg a megértés lehetőségét.”

„ha mindezt odaadnám egy hozzám
Hasonló korú fiatalembernek, nemhogy barátra
Tennék szert, hanem inkább abban lelné az az
Örömét, hogy köznevetség tárgyává tenne.”

Tekintsünk el most a különböző paranoid elemek alig burkolt megmutatkozásától, emeljük ki inkább azt, hogy ez végül is nem így lett. Hiszen bár nem feltétlenül kiadásra szánta (ezt nem tudhatjuk biztosan, ugyanis nem semmisítette meg a füzetet, ráadásul a Foglalat is tudatos szerkesztést sejtet), végül is számos részleteiben történő (és sokszor nem is pontos) megjelenés után végül is hivatalosan is napvilágot látott, a felnövekvő generációkra (akárcsak versei) hatással van. Jóllehet, „eleinte ezt az írást csak orvosok, és hozzátartozók ismerték”.
A megírás okának tulajdonképpen az öngyógyítás szándékát tekinthetjük: az önelemzéstől remélte a költő állapotának javulását. Ám mire a füzet végére ért, ő maga pesszimistán sikertelennek ítélte a próbálkozást. A legtöbb elemző és értelmező az olvasati lehetőségekre helyezte a hangsúlyt, s arról indított vitát, hogy tulajdonképpen mivel is van dolgunk. Varga: „Az értelmezéseknek két végpontja van: az egyik szerint a Szabadötletek műalkotás, sőt egyenesen remekmű (szürrealista szabadvers: Bori Imre, Sárközy Péter vagy posztmodern szöveg: Bókay Antal), a másik szerint pszichiátriai kórlelet (Szabolcsi Miklós, Beney Zsuzsa).” Az elbeszélés módját pedig Tverdota György elemzi legmélyrehatóbban (Orvosi dokumentum vagy szürrealista szabadvers?).
Ugyanakkor nem olvastam még olyan interpretációt, amely arra válaszolna, hogy végső soron miért is olvassuk? Bókay Antal szerint „nincs benne olyan koherens közös tapasztalati anyag, amely a mű és az olvasó között kapcsolatot hozna létre.” Én ezzel olyan értelemben nem értek egyet, hogy igaz ugyan, hogy nem forgót kellet árulnunk, és nem buktaevésért vertek el bennünket, de a szegénység, a nem-szeretettség érzés mindannyiunknak sajátja lehet, közösen osztozhatunk benne. József Attila képzelgéseit, élményeit, akárcsak szorongásait, kényszerképzeteit mi is átélhettük, magunkénak érezhetjük- igaz, játékainkat letéve (vele ellentétben) a fantázia birodalmából felnőttkorunkra kivonulunk (vö.: Freud).

„játszani is engedd szép,
komoly fiadat!”  - kér idézőjelben engedélyt magának a költő, melyet mint költő, (a gyermek József Attilával ellentétben) meg is kap.

Az olvasó egy adott művet életkori sajátosságaiból kiindulóan szükségszerűen magáénak tart, átérez- még csak az sem kell, hogy hasonlóképpen szocializálódjon annak írójával. Erre enged következtetni a Jung által bevezetett „kollektív tudattalan” fogalma, amely az emberiséget általában jellemző szemléletmódok megjelenéseinek összessége. Ezek a kollektív minták az úgynevezett ősképek vagy archetípusok. Jung meglátása szerint ezekből az archetípusokból erednek az emberiség legfontosabb ideái és képzetei. Jung feltételezését, mely szerint a személyiség működését archetípusok befolyásolják, arra a nézetére alapozza, mely szerint az elme kialakulása ugyanolyan ősi alapokon nyugszik, mint a testé. Ebből következően tehát a kollektív tudattalan szintjén ugyanúgy egységes minden ember, mint az alapvető testi adottságok szintjén. Erről bővebben itt olvashatsz.
A Tiszta szívvelt szükségszerűen magáénak érzi tehát minden kamasz, a Születésnapomrát minden krisztusi korban lévő férfi. József Attila nagysága abban mérhető, hogy olyan húrokat penget (nem középiskolás fokon), melyek mindannyiunk lelkében egy hangon rezdülnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.