Ugyan ez a vers nem tartozik József Attila kései versei közé, és azt sem tudom, milyen szerepet szánnék neki leendő szakdolgozatomban, most valahogy ezzel volt kedvem foglalkozni. Az 1933 április elsején a Nyugatban megjelent művet általában Reménytelenül címen ismerjük, a Medvetánc című gyűjteményes kötetben való megjelenése alapján, melyben a Vas-színü égboltban című verssel „összekötve”, egy cím alatt, két alcímmel szerepelt. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a költő vajon mi célból vonta egybe a két önmagában is teljes költeményt, hiszen bár szerkezetüket tekintve valóban hasonlóak, szemmel láthatóan két külön egységet alkotnak, és más problematikát is vetnek fel. Ezt azonban meghagyom későbbre, most inkább külön az első rész (a Lassan, tűnődve alcímű) költői képeit nézném meg. Talán éppen azok asszociatív lánca "vonta össze" egyébként a két verset... (Halk zene)
Stoll Bélának sajátos véleménye van a címről, melyet Sík Sándor alábbi visszaemlékezésére alapozott: „Attila hosszasan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket, mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek alá is oda kellene írni, hogy milyen tempóban kell szavalni őket.” Vagyis a címet amolyan szerzői utasításnak kellene tekintenünk. Ennél is érdekesebb azonban talán az a funkciója, ahogy ráhangolja az olvasót a műre, mintha az olvasáshoz szükséges lelkiállapotnak a lehetőségét teremtené meg vele a költő. Bevonja olvasóját versének lelki világába. Ugyanakkor az első kép „emberének” viselkedését is kifejezik e szavak, megszabva ezen létállapot (a reménytelenség) jellemző vonásait: tűnődés, merengés.
A vers erőteljesen vizuális. Tulajdonképpen három képből és egy kétsoros személyes vallomásból áll az egész. Ezen képek viszont oly mértékben sűrítettek, hogy pár sorban csupán képesek kifejezni egy egzisztenciális problémát. Az egész rendkívül álomszerű, a rövid, néma jelenetek mintha egy ágyában vergődő ember rémálomszerű látomásai lennének. Éppen úgy működnek a sűrítések, mint egy álomban, s egy-egy első pillantásra lényegtelennek tűnő mozzanat éppúgy nagy jelentőséget kap (pl.: „Ezüstös fejszesuhanás/ játszik a nyárfa levelén.”), és ragadja meg a figyelmet, mint egy álomban szereplő apró kis tárgy, mely rejtetten utal valamire. A különböző jelenetek különböző helyszíneken játszódnak, és mindegyiknek más-más a „főszereplője”. Az elsőé az ember, a helyszín pedig egy érzelmektől, reménytől távol eső világ végi síkság. A jelenet időpontját a végül határozószó jelöli: mindenek után. A szubjektum a második versszakban kap először és utoljára szerepet, akkor is csupán azt a vágyát fejezi ki, hogy a beletörődő, okos fejével biccentő emberhez hasonlóan, ő is (ön)csalás nélkül szeretne a világra tekinteni. A zárókép tárgya az emberi lét esszenciáját kifejező szív- a költő szive, ha úgy tetszik- így halad a vers az általános felől az egyénen keresztül annak lényegi valójáig, a szív szimbólumáig.
Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a költő hogy játszik a tekintettel, azzal, hogy mikor, merről merre szegeződik. Az első és második strófa hősei még szétnéznek, önmagukkal a középpontban tekintenek a világra, míg a harmadik strófában, a hideg, sötét kozmikus térben a látóból látott lesz: a semmi ágán ülő és vacogó szívről csupán annyit tudunk meg, hogy a szelíden köréje gyűlő csillagok nézik… Bár a szelíd jelző utalhat arra is, hogy a világmindenség sorsközösséget vállal vele, ám a riasztó csend, a cselekvés hiánya, a puszta tekintet inkább a magány, a társtalanság érzetét sugallja. József Attila több versében is azt rója fel fiktív beszélgetőpartnerének, hogy csupán néz, nem szólal meg és nem cselekszik: „Álló Istenem/ lenézett és nem emelt föl engem.”, „nem hallod, mama? Szólj rám!”  Mintha az egész költemény a tekintet mozgásával és a szelf térbeli elhelyezkedésével játszana míg a Vas-színű égboltban című „párverse” pedig a beszéd és az idő problematikájával. Körzővel lehetne rajzolni azokat a köröket, az első strófában a körbetekintő emberrel, majd a harmadikban "kifordítva", a szívvel a középpontban (feléje szegeződő csillag-tekintetekkel), oly' szépen megszerkesztettek.
Az imént vázolttól eltérő asszociatív láncok is felfedezhetők a költeményben. Az első versszak fejbiccentése után a második részben a halál fenyegető közelségére utaló fejszesuhanás egy hóhér halványan kivehető körvonalait rajzolja elénk, majd a törzsétől elszakadt ág képe a záró szakaszban egy favágóét. Külön említést érdemel még az a mód, ahogy az olvasóban keletkező képzeteket a jelzők felcserélésével játszva hívja elő, vagy ily' módon utal vissza egy korábbi szereplőre. Ilyen például a „szomorú sík” vagy az „okos fej” az okos, szomorú ember helyett, az „ezüstös fejszesuhanás” a nyárfalevél helyett, vagy a csillagok szelíd gyűlése, melyet sokkal inkább állatok jelzőjeként szokás használni.
Jelen esetben csupán pár olyan mechanizmusra hívtam fel a figyelmet, melyekkel József Attila úgymond „működteti” a versét, egy komplex elemzés ennél sokkal több mindent kell, hogy magába foglaljon, ám e motívumláncolatok, képi megoldások a költő sok más versében is hasonló módon működnek, már csak ezért sem volt talán teljesen haszontalan rövid áttekintésük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.