„Minden halandó. Az öröklét csak az anyáknak adatott meg. S mikor már az anyák nincsenek az élők sorában, oly emléket hagynak maguk után, melyet még senki sem mert meggyalázni.” (Iszaak Babel: Rabbi)

József Attila (az árván maradt) alaposan félrevezeti olvasóját versének címével: Kései sirató. Egy megkésett jeremiádszerű siratóéneket várunk, amelyben a halott és a költő fiktív párbeszéde hallható, ám ehelyett megkapjuk a magyar irodalom talán legkegyetlenebb monológját- s egyben legőszintébb számonkérését, melyet egy gyermek az anyjára zúdíthat.

Fájó belegondolni, s bevallani (sokszor magunk elől is takarjuk), de valahol mélyen mindnyájan tisztában vagyunk vele: a minket elhagyó szülőre éppúgy mérgesek vagyunk, mint az elhagyó kedvesre. Hogy miért hagyott el, önszántából, vagy a halál vitte el, az abból a szempontból lényegtelen, hogy most nincs itt- se így, se úgy. Vagyis éppen hiányával van jelen, de oly erőteljesen, hogy az soha ki nem törölhető nyomot hagy József Attila lelkében, s ezzel együtt lírájában is. Azonban mama-versei között is példa nélküli az olyan vádló, bántó, sértő hangvételű, mint a Kései sirató

Sérelemből pedig nem volt hiány: soha senki nem verte el Attilát annyiszor, mint a mama, akinek képéhez amúgy (normális esetben) éppen a gondoskodó, a féltőn szerető jelzőket társítjuk. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon jogos-e a költő kifakadása? Egyfelől nyilvánvalóan nem: egy gyermekeit egyedül nevelő anyán éppen azt nem lehet számon kérni, hogy kevés szeretetet adott volna gyerekeinek, hiszen amellett, hogy „mosta a város minden szennyesét", takarított, s azzal foglalatoskodott, hogy gyermekeinek mindig jusson valami az asztalra. (Más kérdés, milyen sikerrel.) Avagy ugyan hogyan kérhetnénk számon a halottól (a távozótól) azt, hogy minket magunkra hagyott? Másfelől viszont miért kellene nekünk azzal foglalkoznunk, hogy miért ment el, milyen ok késztette távozásra? Lényéből ilyenkor csak azt érzékeljük, hogy nincs jelen, és hogy ennek oka van, és az okozó ilyenkor a hibás, aki felelősséggel tartozik „tettéért”. Melyikőnk foglalkozik azzal, hogy most 20 fok van, ha fázunk (vagy hogy normális a testhőmérsékletük, ha éppen lázasnak érezzük magunkat)? Érzékeink számára mindig is az marad az adekvát igazság, amit felfognak az ingerből. 

Vajon mi lehetett az oka, hogy anyja halála után 16 évvel írta meg a „búcsúztatót”? (Bár egyes vélekedések 1936 végére teszik a művet, s a korábbi változatban szereplő „tizenhat év”-et stilisztikai szükségszerűségnek tartják- erről mindig a tanárom mondása jut eszembe: a költők nem tudnak számolni.) Egy biztos: a „kései” jelző ebben az esetben valódi értelmet nyer. A pszichoanalitikus kezelésnek elsősorban az volt a célja, hogy Attila elő tudjon hozni a tudattalanjából olyan sérelmeket, melyek tudatosítása segítette volna a kínzó emlékek feldolgozását, ezzel is hozzájárulva a költő gyógyulásához. Hogy az ilyenfajta feldolgozás mennyire segítette őt a gyógyulásban, az más kérdés, az azonban tisztán látható, hogy valamilyen módon megpróbálta kezelni a lelkében hosszú évek óta hurcolt sérelmet, egyszer s mindenkorra szerette volna lezárni magában ezt a konfliktust. Sajnos Gyömrői Edit ekkor még nem rendelkezett kellő tapasztalattal ahhoz, hogy a páciens áttolt érzelmeit kezelni tudja, s a pszichoanalitikus kezelés tulajdonképpen teljes kudarccal zárult.

Freud óta tudjuk helyén kezelni (vagy legalábbis valahova tenni) az anyánk iránt érzett féltékenységünket, melyet akkor érzünk, mikor valaki átöleli a számunkra legtöbbet jelentő lényt, aki kebléből táplál, karjaival óv. Képzelhetjük, mennyivel nehezebb feldolgozni ezt az „élményt”, ha azt, aki számunkra "a minden", nem az apánk, hanem egy idegen veszi el tőlünk. Hát még ha ez az idegen nem is ölt alakot, számára anyánk nem is igazán fontos, csak egy a sok közül, akit teljesen kihasználhat! Ilyen érzésekkel próbál szembenézni József Attila a halállal, akit az anyja kuncsaftjának tekint. Tulajdonképpen lekurvázza édesanyját:

„lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.”

Nemcsak a helytelenül lezajlott ödipális konfliktus hű lenyomata a „sok kedves nőből/ próbállak összeállítani téged” sor, de kései verseinek egyik fő mozgatórugójának is megtestesült kvintesszenciája. Már a próbálkozás, a keresés sikertelenségét fejezi ki azonban, és a halál rémisztő képét lebbenti elénk a fogyó idő feletti kesergés és a tömény tűz lángja.

Az éhezéssel kapcsolatos élmények, a szabadszállási út valós életrajzi élményeken alapszik, hiszen nem ritkán előfordult, hogy a gyerekeknek nem jutott étel, éhezni kényszerültek, és József Attila is valóban ekkor látta (hadak vége: 1919) utoljára élve anyját. A „neked, én konok, csirkét is szereztem/ s te már seholse voltál” sornak is külön története van: nem sokkal anyja halála előtt beköltözött hozzájuk egy jérce, amit anyja a sok tojás reményében nem akart levágni, helyette rendszeresen Attilát küldte le legeltetni, aki azonban egyszer „véletlenül” elhagyta a jószágot, ugyanis ki nem állhatta. A verés természetesen nem maradhatott el, ám Attila balszerencséjére a tyúk hazatalált. (Stoll, 2005., 391.) Ezért maradt hát meg oly elevenen a lelkiismeret-furdalás Attila emlékezetében, ha a tyúkról esik szó. Nem kis írói öntudatról bizonyságot téve egyébként egyszer ezt írta a költő egy Vágó Mártának írott levelében: „A Kései siratóban: neked, én konok, csirkét is szereztem – és te már halott voltál – vagy – és te már messze voltál – írná egy kevésbé jó költő, de én mit írtam? s te már seholse voltál. Ez a tökéletes megoldás. (Vágó M., 286-287.)

 A sérelmek felemlegetése azonban nem ér véget ezen a ponton. Mint egy féltékeny szerető a kedvesére, olyan eltökélten zúdítja anyjára szítok- áradatát. Tulajdonképpen a hűtlen szerető bűnével emeli egy szintre anyja vétkét, annak halálát: Szemére veti, hogy a sok jó, melyet élete során nyújtani igyekezett gyermekeinek, semmit nem ér, ha utána egyszerre otthagyja őket. Logikája ekképp működik: előbb a múltbéli szelíd, gyengéd törődést említi, majd éles kontrasztban ezzel a jelenkori gaztettet, a hiányt. "Tőlem elvetted [...] magad" A megbomlottság, a határhelyzeti állapot ijesztő hangja, ahogy a lírai én a leves fújása közben a fiának duruzsuló anyját utánozza ("Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!"). Az elvétett tárgymegszállásra, a rosszul irányzott libidó-kivetésre a finom erotikával átitatott hátmosás képével utal. A vacsora helyett anyja megevésének képe pedig több mint szimbolikus jelentésű, már-már patologikus (nagyon durva képzettársítás, de köztudott, hogy a költő ekkortájt emésztési problémákkal küzdött: órákig rágott egy-egy falatot anélkül, hogy lenyelte volna. Amúgy szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy volt valami érdekes a "nem-lenni igyekszel/ s mindent elrontsz, te árnyék!" sor alakulásával kapcsolatban is, de nem emlékszem a korábbi változatokra, majd szeptemberben, hozzáférhető szakirodalom birtokában utánanézek, ígérem.)

A szítok-áradat az utolsó előtti strófában ér csúcspontjára. Az anya bűnét itt már  a megcsaló kedvesé fölé helyezi. A cigányozás tulajdonképpen eufémisztikusnak is mondható. Teljes az értékvesztés. A jajongva szült eleven hit elhagyása számomra nem teljesen világos- amellett, hogy az tiszta, hogy a szülést (mint az élet elindítását) ismét egy fájdalmas jelzővel társítja. A sértegetést és a számonkérést egy kétségbeesett kiáltás zárja le, melyben az a borzasztó, hogy tudjuk, a címzettje úgysem hallja: „A gyereknek kél káromkodni kedve- nem hallod, mama? Szólj rám!” Már akkor hangos kiáltást képzeltem el a szavalásban ennél a résznél, mikor nem ismertem a Latinovits-féle verziót- talán még erőteljesebbet, mint a színészóriás előadásában.

Ez volt az utolsó szítok- az elborult elme lassan magához tér, s érzi-látja, elég volt az őrjöngésből, mellyel anyját büntette. A harminchat fokos lázálomnak vége, az elme megvilágosodik. Számos költeményében jár el hasonlóképpen: kristálytisztára csiszolt logikával von le végső konzekvenciát ("A líra: logika"). A már "tisztán" levont következtetés tragikus: anyja a csalás vétkében osztozik az összes emberrel. Erőteljes ragaszkodást, mondhatni függést fejez ki az anyja szerelmén csüggő gyermek (vö: "Számban tartalak, mint kutya a kölykét"), aki a sírás végeztével szipogva veszi észre, hogy hisztije hasztalan- nem hallja senki. Akár abba is hagyhatja... A szótővel játszik, mikor csalódás-csalás párt mint egyetlen lehetséges alternatívát kínálja fel. A befejezés (nem először és nem is utoljára) nem másba, mint a gyűlölt ellenfélbe, az anyja elragadásában bűnösnek találtatott halálba torkollik, az utolsó szó ugyanis a belehalni. Ugyanilyen jelentéssel bírhatnak azok a sorok, melyek a vágyott álmot emlegetik, és anyja halk altatódalát idézik, (pl.: „csitt, csitt kicsikém, tente, tente.”) a halált is lehet ugyanis bizonyos értelmezés szerint egy állandósult álommal azonosítani.

 Míg korábban anyját inkább mint hős proletárasszony jellemezte (kinek "törékeny termetét a tőke megtörte"), addig a Kései siratóban olyan őszintén és fájdalmasan szakadt elő belőle a hisztis kisgyermek, hogy vádjai másképp nem is értelmezhetők, csak ha tisztában vagyunk a költői pózzal: a magát földre vető, toporzékoló és bömbölő kisgyermekével, akin semmi nem kérhető számon, és nem lehet rá haragudni. Aki ártatlan...

„Én még őszinte ember voltam,

Ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen fel a padlása.”

Hiszen hiába töltötte be a költő ekkor már 31. életévét is, mindent megadott volna azért, hogy anyjával még egyszer pörölhessen, és még soha nem örült volna annyira egy pofonnak, mint éppen most, 16-7 évvel a halála után. Ettől lehet e vallomást igazán késeinek tekinteni. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, dolgozatom egyik nagy témakörének (egyben a kései versek jelentékeny hányadának), a mama-verseknek lesz ez az egyik sarokköve, amelyre aztán az egész pszichoanalízissel felszakított és szerelemképpel összegyúrt valamit fel lehet építeni. Lesznek még hasonlók...

„Nem nyafognék, de most már késő…”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://keseiversek.blog.hu/api/trackback/id/tr353087901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.