Amolyan bevezetésképpen a kései költeményekbe nézzünk most meg egy igazi "nagy művet", a Kész a leltár című, 1936 végén írott létösszegző verset. Ilyen típusú verseket jellemzően életük alkonyán írnak legtöbben, valamint a krisztusi korba lépve, mikor az ember végleg felnő, s a benne élő gyermek örök álomra szenderül. József Attilánál ez a két kor egy időbe esett: verseinek keletkezésekor még senki nem tudhatta, hogy ezek lesznek „kései versei”. Hogy mi vezette arra, hogy leltárt készítsen, nehéz megmondani. Egyfelől szükség volt még pár versre készülő Nagyon fáj kötetéhez, másfelől mintha már ezzel is készült volna az elszámolásra, arra, mellyel Istenének tartozik. Az utolsó versek nyílegyenesen halálba futó szálai valahonnan innen erednek, vagy legalábbis "átfutnak" a Kész a leltáron.

A versben bejárt idő éppen egy emberélet hosszával egyenlő: a születéssel kezdődik, és ott ér véget, ahol az élet is. A „Magamban bíztam eleitől fogva” sor a Szenczi Molnár Albert által fordított 90. zsoltár kezdősorának („Tebenned bíztunk eleitől fogva”) parafrázisa- annak bizonyos értelemben ellentéte. A személyes névmás és az igei személyrag egyes szám első személyűvé tétele kifejezi a költő istenkeresésének sikertelenségét, s egyben önmagát teszi meg ítéletalkotónak, azzá, aki élete felett hívatott dönteni. Kevesebb szó esik azonban a 90. zsoltár (melyet a reformátusok himnuszának is szokás nevezni) tartalmáról: Mózes imája ez, melyben Istenhez beszél, a világ keletkezésétől (az „ősszületéstől”, az eleitől) indul, s egy ember életének útját írja le. A bűnökkel kikövezett út végén az Isten előtt állás végső számadása van. A halandó egyetlen kívánsága csupán: kezeinek munkáját Isten tegye maradandóvá.

Így áll a lírai én önmaga előtt: elszámol magának életével, tetteivel, bűneivel. A lírai hang és a megszólított is ugyanaz: önmaga. Az igék többsége is egyes szám első személyű, szembetűnően csak a cím és az utolsó sorok megállapításai térnek el ettől:

 „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Az igeidő is csupán az utolsó előtti sorban vált át a múltból a jelenbe, sőt a jövőbe is tekint, igaz csupán annyit jegyez meg róla, hogy mindegy mi lesz, ő már felkészült. Az utolsó sor aztán visszaszáll a múltba: saját életéről ír úgy mint egy már lezajlott, befejezett valamiről. Befejezett múltban... (Ezzel kapcsolatban muszáj kitérnem az élet egy fura fintorára, tudniillik a vers Est hármaskönyvben történő újra megjelenésekor a költő már egy éve halott volt, akkor viszont a bevezető szöveg még mint élő ember említi. - Tverdota, 1999. 184.)

A leltárral tulajdonképpen a második sorban végez is: nincsen semmije. Életének eseményeit nem létező dolgoknak tekinti, az emlékek elfakulására az elhulló állat képe is utal. Amiképpen a sírverset vésik a márványba, olyan igyekezettel küzdött József Attila is valós életrajzi eseményeinek (forgó árulás, hajós munka, versírás) örökkévalóvá tételével. Mint a tízparancsolat a kőtáblákon...

Jóllehet maga is számos alkalommal nevezte verseiben történő túlzott kitárulkozását életének egyik fő hibájának, a Szabad ötletekben hangsúlyozza, hogy a versei nem egyenlők ővele. Nekünk is érdemesebb a szóközökben megbúvó logikai kapcsokra koncentrálnunk.

A születéstől (melyhez rendszerint a fájdalmas jelzőt társítja, s az anya- gyermek közös kínjának tekinti) kezdődő életet itt is ugyanolyan halálos betegségként kezeli, mint a Kései siratóban, amely a kór egyik tünetének, a 36 fokos láznak a diagnosztizálásával kezdődik. A halálhoz kapcsolódó képzetek szinte mindig a nyugalmat adó ággyal, párnával, az alvással kapcsolatosak. Mintha a halál csupán a fájdalom végét jelentené, semmilyen negatív kép nem társul hozzá. Az életnek azonban a bűnös voltunkból fakadó szenvedés a fő jellemzője, melynek enyhítésére csupán a szeretet lenne képes- épp', ami oly' égetően hiányzott életéből ("Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.") Az „ingyen adás” motívuma jelenti számára a szeretet forrását. Amellett, hogy ő maga is rászorult életében számos adományra mások részéről, a versírás pénzszerzési formává történő lealacsonyulása is komoly belső konfliktust okozott számára. Talán ezért írta a már említett Szabad ötletekben, hogy ha nő lenne, kurva lenne ingyen- vagyis ingyen csinálna úgy másokkal, mintha szeretné őket. A két érzelmileg legtelítettebb viszonyítási keretben azonban, a társ és a mama képéhez  (mint azt később látni fogjuk) elsősorban a csalás, elhagyás, eltaszítás motívumai társulnak. Egy lehetséges indok, miért nem tárgyalhatjuk most József Attila tényleges kései verseit... 

A mű (mint oly sok másik) a halálba torkollik, a kép már a Petőfit újraíró, "könnyű halált" kívánó sortól indul. Holott eredetileg másképp szánta... Az eredeti kézirat ugyanis a leltár elkészültével ért véget, s az utolsó szó, az egy sorral lejjebb írt leltár volt a cím. Később egy vonal alá írta oda az utolsó sort, mellyel az utolsó szóvá a kései költészetére kifejezetten jellemző időhatározó szó, a már vált.

Az életben, ebben a (vers szerint) ragályos halálos betegségben való szenvedésben osztozik a költő s a közösség: másokkal a halandóság köti össze.

 „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

E tizennyolc soros létsumma bizonyos értelemben nemcsak az "önéletrajz-írásokkal" (József Attila I-II, Április 11., Születésnapomra, Nemzett József Áron, Curriculum Vitae), hanem a már nagyon kései leszámolás-versekkel (Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél, Talán eltűnök hirtelen, Ime hát, megleltem hazámat) is rokon. Egyik alapvetésemnek, mely szerint József Attila költészetével poetizálta (mondhatni "beleírta, belekódolta" költeményeibe) halálát, e "nagy vers", a Leltár kiváló hivatkozási pontjául szolgál majd  a későbbiekben. Mintha csak a számlát kérné benne...

 

 „Mert ezer esztendő előtted annyi,

Mint a tegnapi nap, amely elmúlt,

Mint egy őrváltásnyi idő éjjel.

Elragadod őket, olyanok lesznek,

Mint reggelre az álom

Mint a növekvő fű:

Reggel virágzik és növekszik,

Estére megfonnyad és elszárad.”

Zsoltárok könyve, 90:4-6.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://keseiversek.blog.hu/api/trackback/id/tr73075689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása